2010. október 30., szombat

L is for Loser

“Itthon” lakom. Nem azért, mert ezt szeretném, és nem azért, mert megtettem mindent, hogy ez ne így legyen és mégse jött össze. Ha tudjuk, hogy valójában nincs olyan, hogy “átmenetileg”, mert ez a szó legtöbbször önáltató kontextusban szerepel egy mondatban, akkor mindjárt érthetőbbé válik, hogy is gondolom, amikor azt mondom, hogy átmenetileg lakom itt. Annyit jelent, hogy részint sajnos tényleg úgy alakítottam az életemet, hogy itt kényszerülök lakni. Bár lassan két éve lesz, hogy tényleg itt húzom meg magam, úgy lakom itt és úgy vagyok berendezkedve, úgy élem a mindennapjaimat, hogy azt mondom: átmenetileglakom itt. Átmenetileg, minden percben el akarok költözni, elmenni innen, lehetőleg nem túl közelre. Nem túl közel - szubjektív. Néha elég lenne, ha akár csak egy kerülettel arrébb, néha a naprendszer legtávolabbi bolygója is rémületet keltően közelinek tűnik. 

Ugyanakkor nincs mese: vannak a vágyak és van a valóság, a, haha, átmeneti valóság: hogyha szombat délután kardigánban alszom az ágyamon, amelyen aludt már 14 éve meghalt apám is, és valószínűleg 30 évnél is öregebb, hiszen egykorú lehet magával a lakással, szóval ha ezen alszom szombat délután, és hazajön az anyám a temetőből, ahol évente egyszer látott sógorával és sógornőjével járt, közösen és ha nem is kötelezően, de mindenképpen valami részint köteleséggből, részint tisztességből, bűntudatból és egy általános, a mindennapokban fel nem fogott beletörődésből eredő magatartásból, nekiindulásból leróni kegyeletét a valahavolt nagymamám előtt, akkor beköszön, és fölkelt. Kvázi vidáman újságol, hogy járt az unokatestvéremnél is - akit én, azt hiszem, legalább 4 év óta nem láttam, de ez a szám lehet nagyobb is -, látta a két éves gyermekét, és hogy kinek hol van lakása, mekkora lakása van, ki hova költözött, amíg felújítják a lakását.

Van az, amikor örülsz a másik örömének. Tudom, hogy az elmúlt két-három év során igen hirtelen váltással önzetlen emberből önző ember lettem, nagyon sokat gondolok magamra - miközben magamról továbbra sem sokat, de ez teljesen más téma, csak eszembe jutva idekívánkozott -, és bár megmaradt valamennyi az önzetlenségből, néha bizony csak a látszatát mutatom. Erről tegnap éjszaka sokat gondolkodtam, egy teljesen más szituációban és, hm, egy másik, nem egészen tiszta dimenzióban. És tudom, tudtam is mindig, hogy ez nem jó. És nem is direkt, tudatosan, a mindennapokban élem ezt meg, egyszerűen csak annyire áttranszformálódtam, annyi mérget nem eresztettem ki magamból, miközben hagytam magamat, hogy ezzé tegyem magam, aki most vagyok, hogy tulajdonképpen egy saját magamból kitermelt vírus általi vírusfertőzésnek is tekinthető akár az egész történet. Vírusra pedig nincs antibiotikum, nincs gyógyszer. Egy nem ilyen kvázi-, hanem igazi vírussal kapcsolatban persze annyi előnye van ennek a helyzetnek, hogy nem várni kell, hanem cselekedni. A náthaszörnnyel nincs sok tennivaló, ehetsz C vitamint, attól kicsit gyorsabban elmúlik. Tulajdonképpen az önszörnnyel szemben is csak hasonló motorikus cselekedetek jelentenek haladást, megoldást, csak persze nagyban kell gondolkodni. Cserébe itt is az egészségedet kaphatod vissza. Cserébe itt is az egészségemet fogom visszakapni.

Van tehát, hogy örülsz mások örömének. Van, amikor én is lelkesen újságolom, hogy mittomén, Tomit fölvették az egyetemre Dániában, és ha kibír 3 évet úgy, hogy néha szarral és húggyal kell jóllaknia, akkor utána 182 éves koráig istencsászár élete lesz, és azt fog csinálni, amit szeretne. Van, hogy én is lelkesen mesélem, hogy, mittomén, nem is kell ilyen nagydolgokra vadászni, iksznek milyen jó ízlése van, ipszilon mennyire okos, vagy zé milyen jó dalokat ír. Vannak ilyenek, és hogy később, belegondolva egy kis (vagy nagy) irígység is belekerül a levesbe, az tulajdonképpen már annak a beteg állapotnak is az egyik tünete, amiről eddig is írtam, és amiről a továbbiakban is írni fogok most. Nem csak ennek az állapotnak a terméke, hiszen az irígységet nem én találtam fel, nem én hugyoztam a Missisipit, nem én fingottam a passzátszelet, úgyhogy talán még találóbb és valóságosabb, ha azt mondom, hogy ez az állapot és egy kis irígység szépen megmarkolja a kiszemelt témát, a kiszemelt élményt (amely tehát, ha nagyon eltértem volna, más öröme, és eddig én is tudtam neki örülni), és csavar rajta egyet. És így létrejön az a keserű valami, hívjuk keserű pirulának.

De van olyan is - és ez megint nem egy én-specifikus történet, hiszen mindannyian emberek vagyunk -, hogy zsigerből, mint ahogy egy jópofa leizzasztó szituációban pillanatok alatt kiül a veríték a fejbőrre, a hónaljra, és viszketni kezd az egész hátad, szóval van úgy, hogy azonnal kicsap belőlem (és persze belőled és belőlük) a keserűség, hogy másnak miért adatott meg majdhogynem alanyi jogon az, amiért nekem véres küzdelmet kell, kellene folytatnom, és talán soha nem fogom elérni.

És amikor egy szombat délután bóbiskolok egy öreg ágyon, az “átmeneti’ otthonomban, amin már apám is, sőt, akár még én is foganhattam ezen - talán apám is szégyelhette magát közben, ahogy néha én szoktam, de ki tudja, lehet, sose szégyellte magát egész életében -, és anyám fölkelt, és vidáman újságol, akkor ez pont egy ilyen szituáció. 

Nemrég egy rólam készült rövid portréfilmen - ez megint megérne egy külön bekezdést, de akkor most nem állok neki egy hetvenötödik leágazásnak, megmagyarázni magamat - már elmondtam, hogy fogalmam sincs, miben higgyek. Azt mondjátok, nézzek szembe magammal, nézzek szembe a démonaimmal. Ezzel ott szoktam megakadni, hogy amikor olyan helyzetben vagy állapotban termek, találom magam, hogy szembe kellene nézni, nos akkor már fogalmam sincs, hogy mégis mivel kellene szembenézni, ugyanis nem tudom, hogy én az vagyok, akivel szembe kell nézni, vagy az, aki szembenéz, és akkor azzal kellene szembenézni, akiről azt hiszem, hogy az néz szembe, pedig éppen ellenkezőleg… Vagy én vagyok a démon; és közben nem is tudom, hogy én vagyok a démon, és nem is kellene szembenézni az égegyadta világon semmivel. Ezek nem teoretikus kérdések, ez nem az a primer menekülés, aminek esetleg látszhat, hanem ez megint csak az a zavart állapot, amiről már fentebb is írtam, ez tehát a valóság, szotyihéjba csomagolva. És ami még ezen is tud csavarni egyet, az pedig az az állapot, amikor egyszer-egyszer látom, hogy mi van. Nem tiszta állapotban látom akkor se, egyszerűen csak egy kósza pillanatban egy (mmmmmmm, pedig már a nyelvemen volt a megfelelő kifejezés, de hát akkor jobb híján egy) hazavágyó, didergő ember megpillantja a pusztában a meleg, hívogató fényeket, amelyek A Házból kiszűrődve beragyogják a környéket, a házból, ami egyszer az övé volt, és most, nem tudja miért, hogyan lehet ez, de nem az övé; valaki más lakik ott, mindent egybevetve boldog, és sejtése sincs arról, ki lakott ott annakelőtte. 

Hogy mi lehetett volna, hogy mi lett, hogy mi lehetne még. De ez a három nem elég a teljes képhez. Könyörtelenül, kalapáccsal és százas szöggel kell közéjük tűzni, ékelni: hogy mi volt.

De térjünk csak vissza a szombat délutánhoz és az ágyhoz és a lakásokhoz. Ebből sült ki, hogy én most ideültem, nyavalyogni, írni, kinek mi tetszik. Arról, hogy ki mit tesz, hogyan mérettetik meg, és mit számítanak a külső körülmények. Tulajdonképpen, és ez, miközben litániákat írtam már le az elmúlt félórában (? órában?) egy kicsit veszített a fontosságából, hogy miért van az, hogy én most itt, te ott, ti ottan, ők amottan. Egy röpke pillanat alatt végigfutottam a rokonságon, élőkön, holtakon. Anyám, apám, testvéreik, szüleik, testvérem, unokatestvéreim. Anyám apja első feleségének korábbi házasságából született első gyermeke egy koncentrációs táborban halt meg. Más rokon meg túlélte, hazajött. Ez nagyon szőrmentén kapcsolódik csak ide, de jónak láttam leírni. Talán csak azért, és ez semmiképpen nem magyarázkodás, mert valahol seggbebaszott nép vagyunk. Az érthetőséget tekintve a legjobb lenne táblázatba szedni, amit le akarok írni, de inkább megpróbálom amilyen egyszerűen csak lehet.

Apám testvére viszonylag jó végzettséget szerzett, talán jó állása volt mindig. Olyan nőt vett feleségül, aki szintén jó végzettségű volt, és a szülei gazdagok. Nem tudom, mennyire, nálunk biztosan és nagyságrenddel gazdagabbak. Mindenesetre nekik már anno is saját lakásuk volt, nagy, belvárosi, én amióta az eszemet tudom, méla undorral tekintettem rá, de van, nagy, ferencvárosi, saját. A gyerekek - az unokatestvéreim, akiket minimum négy éve nem - már persze kirepültek. Szárnyaikat kiterjesztették, nagy ívben, határozott szárnycsapásokkal repültek saját lakásaikba, amik szintén nagyok. Egy család, négy lakás. Négy lakás, négy család. Gyerek, gyerekek, jó munka, jó keresetek, ki svejcba’ dolgozik, ki itthol. 

Anyám testvérének elsőre önkormányzati, oppardon, tanácsi lakás jutott. Kelenföldön, ahol mindig vasárnap van, nem vidám vasárnap, hanem szomorú, visszafogottan, de szomorú vasárnap, elfőttolaj-szag. Nagy Gergelynek Kelenföld Párizs, nekem Kelenföld vasárnap. De a rendszerváltás után hipp-hopp magántulajdonba került a lakás, most az övé. És most már van drága és hatalmas tetőterasszal fícsuringolt lakóparki lakás is az agglomerációban. Mit most, 10 éve van, csak az a láthatatlan erő, ami a Bunuel Öldöklő angyalában nem engedte ki a szobából a díszes társaságot, az nem engedi őket be a lakásba. Nem költöznek. Mindig van miért nem költözni. Ez nem az én gondom, de azért érdekes. És így persze jut arra is, hogy a gyereknek - unokatestvér a másik ágon - besegítsenek a lakásvételbe. 

Anyám szülei - apja, és kvázi mostohaanyja (ő már későn került képbe, az igazi pedig meghalt, amikor ő tizenvalahány éves volt) - a X. kerület egyik legelviselhetőbb és emberibb részén, tanácsi lakásban éltek. Mikor már csak a nagyapám élt, tudja a franc miért, de a végsőkig húzta, hogy anyám vagy akár az én nevemre legyen legalább átírva a bérleti jog. És persze hirtelen meghalt, A Tanács pedig köszönte szépen. 

Apám szülei - anyja, aki szintén megérne egy százhetvenhetedik leágazást, de akár egy külön bejegyzést is, és apja, akivel én nem is találkoztam, mert nem sokkal mielőtt születtem, meghalt - anyám szüleitől néhány villamosmegállónyira laktak, tízker, de már a lehangoló környék. A lakás saját volt, hogyan és miért és miből, nem tudom. A magántulajdon nem szállt vissza a tanácsra, a lakás így, nagymama halála után a bátyámé lett. 

Én szüleimmel - majd apám halála után anyámmal - és bátyámmal egy tanácsi, majd önkormányzati panellakásban nőttem föl. Békásmegyeren, amit képtelen vagyok kívülről tekinteni, így most a szót, hogy Békásmegyer, nem aggatnám tele jelzőkkel. Amikor meg lehetett volna venni, akkor nem vettük meg. Nem vagyok biztos benne, túl nagy segítséget pedig nem kapok a nyomozásban, ezért nem tudom, hogy egyáltalán nem volt-e rá pénz, vagy pedig tényleg kedvezményes konstrukcióban, kis részletek fizetésével meg lehetett volna venni, csak apám(ék) úgy határoz/ott/tak, hogy “rohattpanellakás”, nem vesszük ezt mi meg. Én valamiért gyanítom hogy az utóbbi történt, már csak azért is, mert nem a kisujjamból szoptam ki, anyám mondott ilyesmit, bár a néhány hete elhangzott verzió szerint “nem volt pénz”. Persze az önkormányzat csak addig kínálta a kedvezményes lehetőséget, ameddig, aztán vastagon fogú PAX márkájú, szétkenődős tintájú tollukkal terjengős pontot rajzoltak a megválaszolatlan kérdőmondatuk után.

Nemrég ismét felkínálták a megvétel lehetőségét, de most már nincs túl barátságos konstrukció, hiszen már nem kell visszaadni az embereknek azt, amire a gonosz vörös kapafogú büdösszájú vodkaszlopálók rátették méretes mancsukat. Azt már visszakapta mindenki, akinek volt, vagy legalább maradt csöpp esze. Most más szelek fújnak, Szigor Igor már csak nevében orosz. Most már piacgazdaság, kapitalizmus van, nagy törlesztőrészletek, forint alapú lakáshitel, most nem a kizsákmányolt kisembernek kínálják megvételre a - te jó isten - még mindig önkormányzati lakást, hanem annak, aki befektetni akar. Mert akinek esze van, az befektet… Anno túl sok volt az önkormányzati lakás, most túl kevés. “Tessék, ha tényleg, de tényleg szeretnéd, akkor megveheted.” Persze az elmúlt húsz évben ingatlanboom, infláció, meg még hajjjjj, mennyi minden. És most már millió forintokról beszélünk. 

A lakás hát anyám nevén van, és beszéltünk már arról, hogy át kéne írni az én nevemre, legalább valamilyen konstrukcióban részint. Nem mintha én itt szeretnék majd ötven év múlva egy szombat délután egy gombolós kardigánban feküdni, vagy ebben a fürdőszobában szeretném a műfogsoromat a pohárba tenni éjszakára, de az utcán sem szeretném találni magamat, ahova egyik kezével kilökött Önkormányzat bá’, mialatt a másik kezével zárat cserélt zsebében a tulajdoni lap fénymásolatával.

Egy család, egy lakás. Majd egyszer talán három család, egy lakás. Most három csonka, kétharmaduk magányos, beteg ember, egy lakás. 
Ígérem, mindjárt befejezem, de azt fontosnak látom hozzátenni, hogy mire ezt a sok faszságot leírtam, kitisztult annyira a fejem, hogy nem irígylek én senkitől semmit. A kérdés elejétől végéig nem ez volt. Nem, egyáltalán nem ez a lényeg, amiért leültem és ezt az egészet leírtam. Erre bizonyíték a bejegyzés címe is.

Sokkal inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy miért, miért ez a messze nem teljesen kifejtett, ugyanakkor bár görbe, de egyenesen követhető lúzer leágazás a családban. Százmilliárd terabájtnyi példát hozhatnék, de például miért fontosabb bárminél anyámnak a munkában a becsület vagy a másik tisztelete,bárki is legyen az a másik? És, ami még felhúzott, mielőtt leültem ide írni, az a gondolat volt, hogy mi van, ha hiába értelem, érzelem, minden hiába, és a lúzer vonalat én viszem majd tovább. Ha nem csak “pillanatnyi” állapot, nemcsak átmeneti érték- meg faszomtudjamilyen válság, hanem én maga vagyok a családom lúzervonalának biztosított folytatása.

A remény tényleg az, ami utoljára hal meg. Azt hittem, leszoktam már róla, de most jövök rá, hogy soha nem fogok. Ezek a remények, amikre most gondolok, nem a bambán a kudarcok felett elmélázó, a nagy semmibe vetett remények, hanem a kis, már-már vidáman pislákoló fények a nem is olyan távoli messzeségben. Egy közeljövőbeli, konkrét munkahelyváltás reménye. Egy - és ez már távolabbi remény - zenekarral elért siker reménye. Mehetnék tovább, de azt hiszem ez a kettő remény van ajtón belül, a többi egyelőre inkább tartozik a mélázós nagy semmibe vetősek közé. Hozzá kell tennem: azokért már többet kell tenni, cselekedni. De ezek az ajtón belüliek most felcsillantak előttem. Fel vannak csillanva. Ezek megvalósulásához nem vagyok elég én, nem elég az akaratom. Ehhez kellenek még azok a valamik, amiket ki láthatatlan energiáknak, mások Istennek hívnak, míg megint mások valami egészen másnak. Ezek a remények vezetnek most arra az útra, aminek a végén nem én lobogtatom kezemben a fekete zászlót, nagy, fehér “L” betűvel a közepén. Most éppen ezek. Van, fájó, de van, amikor nem reménykedek, csak lehajtott fejjel sétálok hosszasan, terjengősen a Hazugság-Óceánból leágazó Önsajnálat-tengerben a nyakig érő vízben, és ezért levegő helyett a keserű vizet szippantom az orromba.
És ezt az egészet kéne beleordítani a világba.